Amikor valaki bekerül a munkahelyére, nem feltétlenül tudja rögtön, hogyan illeszkedik a szervezet egészének működésébe.
Jobb esetben a munkába álláskor kap egy munkaköri leírást, hogy nagyjából tudja, milyen fő feladatai lesznek és talán azt is megosztják vele, mit várnak el tőle – de az esetek jelentős részében csak idővel kezdi el megérteni, mire számíthat, kiktől függ, kiket befolyásol a munkája, hogyan kell igazán jól teljesítenie.
Láttam egy ismeretterjesztő filmet arról, hogy Japánban még mindig hagyományos módon, évszázados családi hagyományokat követve készítenek szamurájkardot és kimonót. Van, hogy egy egész évig készül a kiváló minőségű penge vagy a ruhadarab, aprólékos, precíz, önfeláldozó munkával.
Ott mindenki tudja, hogy ha nem hozza ki magából a legtöbbet, ha nem figyel a részletekre, ha nem ellenőrzi folyamatosan a minőséget, akkor nem csak magával szúr ki, hanem a vállalkozás egészét nehéz helyzetbe sodorja. Türelem, profizmus, kitartás, alázat a munkával szemben – mindenki tudja a helyét és látja, mi a végcél, amit el kell érni.
Azért nem kell szeppukut elkövetni, ha valami nem sikerül, itt a gondolkodásmódról és a hozzáállásról van szó.
Hogyan tudjuk megérteni a helyzetünket és a szervezetnél betöltött szerepünket?
Ezek az alkalmak lehetőséget adnak arra, hogy megértsük, mi a szerepünk a gépezetben, nem mellesleg pedig elmélyíthetjük az összetartozás, „egy hajóban evezés” érzését is a munkatársainkkal.
A.